Korábban úgy gondoltam, hogy a markolás olyan, mint az autóvezetés: bárki képes megtanulni, és minél többet vezet, annál jobban fog tudni vezetni.
Hát nem. Történt ugyanis, hogy a tereprendezésbe fogtunk a telken. Az ehhez szükséges előkészületeket a magam részéről megtettem: megálmodtam a végleges elrendezést, felmértem az aktuális szinteket, és feljelöltem a végleges szinteket, a határvonalakat, kijelöltem, mely fák mennek veszendőbe, és mik maradnak meg a területen. Úgy gondoltam mindent megtettem, egy autópálya építésnél sem jelölik fel pontosabban a viszonyokat, és mégis elkészül. Abba nem gondoltam bele, hogy miért készül öt éven keresztül egy autópálya…
Markolósnak azt az embert hívtuk, aki öcsémnél is dolgozott. Öcsém meg volt vele elégedve, ez nekem elég volt. A baj már ott kezdődött, hogy a megbeszélt napon nem az az ember jött, aki öcsémnél markolt, hanem egy alkalmazottja. A feladat első napra csak a pusztítás volt: betonkerítés kiszedése, elszállítása, fák kiszedése, bozótirtás.
Majdnem a teljes nap ráment arra, hogy 50 méter hosszan kiszedje a betonkerítést. Sajnos a markolás pontos idejét nem lehet előre megmondani, mert sok mindentől függ, de azért ez nagyon soknak tűnt. Ezt a békát még lenyeltem volna, de a munka minősége is hagyott némi kívánnivalót maga után: Betontörmelékek elszórva a területen ahol közel s távol nem volt betonkerítés, betontörmelékek a kerítés vonalában is, és mindemellett hatalmas mennyiségű föld a betonhalmon. A korábbi bejegyzésben említettek miatt a törmeléket nem sikerült aznap elszállítani, így volt időnk a kupac egy részét osztályozni. Kb. 2 köbméter földre jutott háromnegyed köbméter beton, amikor kettészedtünk. Nem túl jó arány. Később kiderült, hogy a szemetet nem szeméttelepre viszik, hanem egy tanyán gátat építenek belőle. Tiszta betontörmelékből nehéz gátat építeni, mert átcsurog rajta a víz, ezért sok föld kell hozzá. Tőlem. Az én pénzemen odaszállítva. Ugye, ha van 5 köbméter betonom, és ezt mondjuk 2:1 arányban akarják földel keverni, ahhoz 10 köbméter föld kell. Tehát öt köbméter beton elszállításakor még elvisznek kétszer annyi földet is, tehát háromszor annyit fordulhatnak. A fuvaros is jól jár, a tanya is jól jár, én meg finanszírozom mindenki örömét.
No délután szerencsére markolósomnak el kellett mennie, így kiugrott a főnöke, aki tud is markolni. Kb. másfél óra alatt kiirtotta a fákat és bozótosokat a területről (pedig legalább akkora feladat volt mint kiszedni a kerítést). Kértem tőle, hogy következő alkalomra ő jöjjön, ne az alkalmazottja, merthogy haladni akarok, és azt szeretném, ha jó munkát végeznének. Hiába ígérte meg, hogy igyekszik jönni, a főnököt azóta se láttam, csak az alkalmazottat.
Következő alkalommal a terepszinteket kellett volna beállítani. Elmagyaráztam neki a koncepciót, és nekiugrottunk. Fél nap elment a terület töredékének a berendezésével. Majd a következő területrész rendezésekor közölte, hogy ezt a dombot csak úgy tudja elbontani, hogy rátolja a már berendezett területre. Másképp nem megy. Szólhatott volna korábban is erről, mert tudta, hogy az a domb el lesz bontva, de itt azért hibáztathatom magamat is: nem jól vezéreltem a markolóst, úgyhogy ezt a békát is lenyelem.
A maradék fél napban öröm-markolózást látok. A csávó úgy túrogatja a földet, ahogy akarja, a lényeg a megjelölt terepszintek tartása. Estére kiderül, se ott ahonnan elbontani kell, se ott ahol tölteni kel, egyik helyen se sikerült a szintet beállítani. És sehol nem tartunk. Sebaj, markolósom vigasztal, hogy már csak egy nap van vissza, és egy raklap pénzzel elindul haza. Én meg osztok-szorzok, hogy ha így haladunk tovább, akkor a 4-es metró átadásakor leszek én is készen a tereprendezéssel. Kezdem megérteni miért csúszott vagy két évet az M6-os érdi tető M0-közötti szakasza: elszabadultak a markolósok.
A pánik annyira úrrá lett rajtam, hogy öcsémet rávettem a következő alkalommal legyen társ-művezető. Ő már látott közelről jó markolóst, az emberem főnökét. Öcsémmel újra felmérjük a már szétdózerolt területet. És újra kiszámítjuk a célszinteket. Következő alkalommal azzal kezdjük, hogy a markolósnak elmondjuk a múltkori területen hol a célszint az ő általa beállítotthoz képest. Van ahol emberünk 1 métert tévedett, de mentségére legyen mondva, az még nem volt végleges, még túrta volna pár napig a földet. :)
Markolósunk kicsit ki van akadva, baromira nem tetszik neki, hogy nekünk nem tetszik, hogy úgy markolgat, ahogy neki tetszik. :) Majd komolyabb vizekre evezünk, és öcsém elkezdi magyarázni neki a markolás elméletét. :) Hogy nem nagykanállal (homlokrakodóval) nekiesünk, és lesz, ami lesz, hanem kiskanállal (árokásó) a szintjelzéseink mellett csinál egy kanál széles végleges szintet viszonyításképp. Nagy nehezen megérti, ugyan kicsit tiltakozik, hogy ez betemetődik, de miután meggyőztük, meg is csinálja. Szerencsére a karok működését nem nekünk kellett elmagyarázni neki. Ahogy ez kész van, rögtön esne neki ismét a területnek nagykanállal. Ácsi! Most a másik oldalon is megcsináljuk kiskanállal a kijelölt szintet. Emberünk ismét háborog, hogy azt meg minek, amikor még innen se hordta el a földet. Ismét nagy nehézségek árán megértetjük vele, hogy az egy dolog, hogy az egyik oldalon jó szintről indul, de akkor a másik oldalon akárhova érkezhet, így viszont látja mindkét oldalon a szintet, és „csak” össze kell kötnie. Miután elmondtuk neki, hogy öcsém a főnökétől tanulta ezt a sok okosságot, rögtön nekiállt a másik oldalon is megcsinálni a szintet. Innentől kezdve szinte önállóan dolgozott, ugyan nem gyorsan, de mind az elbontott, mind a töltött szint rendben volt. Sajnos csak fél napot ért rá a markolós, de így is kb. ötször annyit haladtunk fél nap alatt, mint előtte egy nap alatt. Azért van még hova fejlődni. Megint úgy búcsúzunk, hogy már csak egy nap munka van hátra...
Ugyan megint egy zsák pénzzel lettem szegényebb, de most már bizakodó vagyok: talán egyszer vége lesz ennek is. Azt továbbra sem értem, miért órabérben mérik a markolóst, miért nem az elvégzendő feladatra állapodunk meg egy összegben. Persze értem én...
Következő alkalmat sajnos nem sikerül megbeszélnem velük, már csak az esős héten lennének hajlandóak jönni, az meg nem jó. És ott áll egy konténer is üresen, megpakolásra várva, és azt a héten el akarják vinni. Annyira nem zseni a markolósom, hogy ne találjak nála jobbat (bár egy kicsit sajnálom, mert már kezdte érteni, hogyan kell markolni). Persze utolsó pillanatban egy markolós se ér rá. De egy mégis, aki így telefonban öreg szakinak tűnik.
Ez alkalommal öcsém szintén jelen van, mégis csak legyen valaki, aki ért a markoláshoz :). Emberünk megjelenése is öreg szakihoz méltó, meg vagyok elégedve a választással. A konténer megpakolva, jöhet a tereprendezés.
Öcsém arcán 10 perc alatt látszik, hogy nagy a baj. A markolós nem hajlandó markolni! Cserébe úgy tesz mintha markolna. Alapjáraton (!) nekiugrik a dombnak, és amit sikerül felmarkolni belőle (max. 1/3 kanál), azzal alapjáraton (!) „usgyi” fel a tetőre. Ráadásul a dombnak nekiugrás se egy dinamikus folyamat: alapjáraton odamegy, megáll, leereszti a kanalat, majd alapjáraton hagyja hogy a markoló „nekirugaszkodjon” a dombnak. Egy fél óra után öcsém már nagyon nem bírja, ezért odamegyek a markolóshoz, és finoman próbálom tudtára adni, hogy eressze már neki a lovakat a dombnak, különben az életben nem végzünk. Ekkor kiderült, hogy az öreg szakim önbecsülésében tényleg szakinak érzi magát. Kikéri magának, hogy beleszóljak a markolásba, és közli, hogy ezt ezen a talajon csak így lehet csinálni, és totál vérig van sértve. Ijedtemben meghátrálok, csak jelzem neki, hogy rá van bízva, csak haladjunk, az adott művelet úgyis mindjárt kész van, majd másik részfeladathoz jobban ért. A „mindjárt kész van”-t nem úgy kell érteni, hogy kész van, hanem úgy, hogy úgy tűnik, készen van, mert emberünk nem elhordta a dombot, hanem elkente, jó pár méteres körzetben elrontva ezzel a korábban már beállított szintet.
De sebaj! Nézzünk mást, hátha az megy. Egy olyan domb elbontása a feladat,, amihez még nem volt hozzányúlva, és könnyen hozzáférhető. Nagyon, de nagyon nehezen elmagyarázzuk, hogy hogyan is nézne ki a végeredmény. Reménykedünk, hogy ez menni fog, mert hozott külön rézsűző kanalat, amit itt ugyan nem kell használnia, de a feladat nagyban hasonlít rá. Emberünk neki is rugaszkodik, de az egy-másfél méteres szintkülönbséget 5-10 centinként kívánja elbontani. Ha véletlenül egy nagyobb rész „kiszakad” a domboldalból, azt rögtön tömködi vissza a kanállal, hogy utána tíz centinként tudja fejteni. Öcsémmel már könyörgünk neki, hogy essen már neki, dőljön a föld, ennek még ma el kell tűnnie, de nem sikerül felpörgetnünk. A szükséges domb tizedét elbontotta, és elkezdte felszállítani az anyagot. A felszállítandó anyag felét megint „belekente” a környezetbe, de a pohár ott telt be, hogy ahová töltésnek szállította, ott se sikerült neki szintet kialakítani, dombokat alkotott, elvett onnan ahol nem kellett volna stb. Sőt, próbáltuk menedzselni, hogy hova tegye, ha már ennyire nem látja a szinteket: kijelöltük ide tegye a következő kanalat. Upsz! Két méterrel mellé ment. Upsz! A következő is.
Három óra kínszenvedés után, és azután hogy a már meglévő szinteket, és a szintjelzéseket is sikerült némiképp tönkretennie, megköszöntük a részvételt, és elküldtük. Emberünkön látszott, hogy ez az elmúlt 40 évben, amióta markolón ül, nem történt meg vele. Annak ellenére, hogy a nap haszna csak a konténer megrakása volt, kifizettük neki a három órát, de a szaki így is megsértődve távozott.
Több kérdés is felmerül bennem. Vajon negyven év alatt hogyhogy én vagyok az első, aki elküldöm? Ha egyszer fizetek a szolgáltatásért, akkor elvárnám, hogy ne csak az legyen az elsődleges szempont, hogy minél tovább elhúzni, minél kevesebb gázolajat elfogyasztani! Negyven év gyakorlás nem volt elég, hogy megtanulja kezelni a markolót, vagy csak ennyire pofátlanul akart lehúzni? Miért nem lehet csak markolót bérelni, pilóta nélkül? Többre mennék vele.
Öcsém sem egy idegbeteg típus, de azért síkideg lett ebben a három órában. Fel alá járkált utána a teraszon, és szörnyülködött a „művön”.
Persze itt még messze nincs vége. A terület újabb markolósért kiált. Valószínűleg visszahívom az előző gárdát, csak nekem fontos lett volna, hogy az esős idő beköszönte előtt kész legyen a terep. Ez nem jött össze.
FRISSÍTÉS:
A markolós megtáltosodott! Szerencsére megint tévedtek az időjósok, és nem sok eső esett múlt héten, és a hétvégén az is felszáradt, így kihívtam az első gárdát, hogy fejezzék be, amit elkezdtek.
Kezdtük a korábban kész szintek lejavításával (amit az előző markolós tönkretett), és egy rézsű megbontásával. Olyan jól haladtunk, hogy a másodikként feladott elvemhez vissza tudtam térni: 20 centis talajcserét hajtottunk végre ott, ahol nagyon rossz minőségű lett a talaj a végleges szinten. A következő domb elbontásánál markolósunk, önként mondta, hogy két sávban állítsuk be kiskanállal (gémmel) a szinteket, hogy utána tudjon mihez viszonyítani! Rögtön neki is ugrott, és profin meg is csinálta. Öcsémmel csak álltunk, hogy ezt meg hogy? Korábban alig lehetett erre rávenni, úgy kellett külön elmagyarázni neki. Az elmúlt egy hétben ezt gyakorolta, hogy hirtelen profi lett? Már a föld terítését sem kellett felügyelnünk, magától látta hova kell még föld, és szépen el is simította. És végre nem úgy búcsúztunk, hogy már csak egy nap munka van hátra. :)
És közkívánatra itt vannak a képek is. Persze az utolsó kép nem közvetlen a markoló után lett fotózva, hanem már kombinátorral be lett dolgozva a terület.
Előtte:
Közben:
Utána:
